A karmester szerepe a zenekarban – Zenei vezetés, interpretáció és próba-Működés

A klasszikus zene világában a zenekar tagjai virtuóz hangszeresek, akik éveket, sőt évtizedeket töltenek el hangszerük tökéletesítésével. Mégis, amikor több tucat, vagy akár száz ilyen tehetséges muzsikus összeáll egy produkcióra, valaki másra van szükségük, aki a kollektív hangzást egységesíti, a zenei gondolatot vezeti, és az interpretációt formálja. Ez a személy a karmester. Az ő szerepe messze túlmutat az ütemmutatáson; a karmester a zenei vezetés, az interpretáció és a próba-működés központi alakja, aki nélkül a legkiválóbb zenekar is csak egy gyönyörűen játszó, de irány nélküli entitás maradna.

A karmester, mint a zenei vezetés központi alakja

A karmester az, aki a zenekarban a legmagasabb szintű zenei és művészeti irányítást gyakorolja. Feladata nem csupán a tempó és a dinamika jelzése, hanem a teljes előadás koncepciójának megteremtése és annak következetes megvalósítása. Ő a zenekar „lelke” és „agya” egyben, aki minden egyes hangért, frázisért és hangulati ívért felelős. A sikeres előadás alapja a karmester és a zenekar közötti mély kommunikáció és kölcsönös bizalom.

Ez a vezetői pozíció megköveteli a zenei anyag teljes körű ismeretét, a partitúra minden apró részletének elemzését és megértését. A karmesternek nem csak el kell olvasnia a kottát, hanem hallania kell azt a belső fülével, elképzelnie a végső hangzást, mielőtt egyetlen hangot is megszólaltatnának. Ő az, aki a zeneszerzői szándékot a mai hallgató számára érthetővé és élvezhetővé teszi, miközben a saját művészi látásmódjával is gazdagítja azt. A kollektív hangzás kialakítása, a különböző szekciók egybeolvasztása, a dinamikai árnyalatok finomhangolása mind az ő feladata.

A karmesteri hivatás történelmi gyökerei és fejlődése

A karmesteri hivatás, ahogyan ma ismerjük, viszonylag fiatalnak mondható a zene történetében. A korábbi évszázadokban, a barokk és a korai klasszikus korszakban, a zenekarokat gyakran a koncertmester (az első hegedűs) vagy a csembaló mellől a basso continuo-t játszó zenész vezette. Ők általában a hangszerükön játszva adták az utasításokat, vagy diszkrét fejmozdulatokkal, kézjelekkel irányítottak. Ekkor még nem létezett a mai értelemben vett, különálló, pódiumon álló karmester.

A 18. század végén és a 19. század elején, a zenekarok méretének növekedésével és a zenei kompozíciók komplexitásának fokozódásával egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy egy központi, dedikált vezetőre van szükség. Ekkor jelent meg a batuta, a hosszú karmesteri pálca, amely a tempó és az ütemmutatás egyértelmű jelzésére szolgált. A 19. században olyan zeneszerzők, mint Hector Berlioz és Richard Wagner, maguk is aktívan vezényeltek, és elméleti írásaikban is foglalkoztak a karmester szerepével, hangsúlyozva a művészi interpretáció fontosságát.

A századforduló körül, és különösen a 20. században, a karmesteri hivatás önálló művészeti ággá fejlődött. Olyan legendás alakok, mint Arturo Toscanini, Wilhelm Furtwängler, Bruno Walter, majd később Herbert von Karajan, Leonard Bernstein és Solti György, nem csupán technikai tudásukkal, hanem egyedi zenei interpretációjukkal és karizmatikus személyiségükkel emelték a szakmát a legmagasabb művészi szintre. Ők voltak azok, akik bebizonyították, hogy a karmester nem csupán egy koordinátor, hanem egy alkotó művész, aki a zeneszerző szándékát a saját egyedi lencséjén keresztül szűri át, és új életet lehel a művekbe.

A partitúra mélyreható elemzése és értelmezése

A karmester munkájának alapköve a partitúra, azaz a teljes zenekari mű kottája, ahol minden egyes hangszer szólamát egyidejűleg látja. A partitúra elemzése nem csupán a hangjegyek, ritmusok és dinamikai jelek puszta olvasását jelenti, hanem egy komplex, rétegzett folyamatot, melynek során a karmester a zeneszerzői szándék mélyére hatol. Ez magában foglalja a zenei struktúra, a harmóniai fejlődés, a kontrapunktikus rétegek, a hangszerelés finomságainak megértését.

A karmesternek képesnek kell lennie arra, hogy a kottából kiolvassa a zeneszerzői szándékot, megértse a történelmi és kulturális kontextust, amelyben a mű született. Milyen volt a korabeli előadói gyakorlat? Milyen hangszeres lehetőségek álltak a zeneszerző rendelkezésére? Milyen üzenetet akart közvetíteni a művével? Ezekre a kérdésekre adott válaszok alapozzák meg a hiteles interpretációt. A karmesternek nemcsak a leírtakat kell értenie, hanem a sorok között rejlő, íratlan utasításokat is fel kell ismernie, amelyek a mű igazi lelkét adják.

A zenei interpretáció kialakítása során a karmester a saját művészi vízióját is beleviszi a folyamatba. Ez nem öncélú önkifejezést jelent, hanem a zeneszerzői szándék tiszteletben tartásával, de mégis egyedi perspektívából történő megközelítést. A tempók, a dinamikai árnyalatok, az artikulációk, a frázisok formálása mind a karmester döntéseinek eredménye. Két különböző karmester ugyanazt a művet vezényelve teljesen eltérő, mégis érvényes interpretációt hozhat létre, hiszen mindketten a saját tapasztalataik, érzelmeik és tudásuk szűrőjén keresztül közelítenek a műhöz. Ez teszi a karmesteri művészetet olyan gazdaggá és sokszínűvé.

„A karmester feladata nem az, hogy csak a tempót tartsa, hanem az, hogy a zenekar minden egyes tagjából kihozza a legjobbat, és egyetlen, lélegző egésszé formálja őket.” – Arturo Toscanini

A technikai tudás és a gesztusnyelv művészete

A karmesteri technika alapját a gesztusnyelv képezi, amely egy komplex, non-verbális kommunikációs rendszer. Ezen keresztül adja át a karmester a zenészeknek az összes szükséges információt a tempóról, dinamikáról, artikulációról, frázisokról, belépésekről és a zenei karakterről. A kezek és karok mozgása, a testtartás, a tekintet és az arckifejezés mind-mind a karmesteri „szótár” részét képezik.

Az ütemmutatás a technika gerince. A karmesternek képesnek kell lennie arra, hogy pontosan és egyértelműen mutassa az ütemet, a lüktetést és a metrumot. Ez nem csupán a karok mechanikus mozgása; a gesztusnak tükröznie kell a zene karakterét. Egy lírai, lassú részhez lágy, kerek mozdulatok illenek, míg egy energikus, gyors szakaszhoz éles, határozott mozdulatok. A dinamika jelzésére a mozdulatok nagysága, súlya, sőt, a tekintet is szolgál. Egy halk pianissimo-t finom, visszafogott mozdulattal, egy fortissimo-t széles, energikus karmozdulattal jelez.

Az artikuláció és a frázisformálás jelzése még árnyaltabb. A karmester a csukló, az ujjak mozgásával, a gesztusok kezdetével és végével képes utalni arra, hogy egy hangot staccato-val, legato-val, vagy tenuto-val kell-e játszani. A tekintet és az arckifejezés ereje is felbecsülhetetlen. Egy pillantás elegendő lehet ahhoz, hogy egy zenész belépjen, vagy hogy egy adott szekciót halkabb játékra ösztönözzön. A karmesternek folyamatosan „olvasnia” kell a zenekart, és finomhangolni a gesztusait a pillanatnyi akusztikai és zenei igényeknek megfelelően. A hatékony karmesteri technika nem öncélú, hanem a zenei kifejezés eszköze.

A próbafolyamat: A zenei elképzelés megvalósítása

A próbafolyamat az a műhely, ahol a karmester a partitúrában rejlő zenei elképzeléseit valósággá formálja a zenekar segítségével. Ez egy intenzív és interaktív periódus, amely során a karmester nemcsak a zenei anyagot tanítja be, hanem a zenészeket is inspirálja és egy közös művészi cél felé tereli. A hatékony próbavezetés kulcsfontosságú a sikeres előadáshoz.

A próbák struktúrája általában a következőképpen alakul: kezdetben a technikai pontosság és a zenei anyag alapos elsajátítása a fókuszban. Ez magában foglalja a hangjegyek, ritmusok, intonáció és együttes játék precíz kivitelezését. A karmesternek képesnek kell lennie gyorsan azonosítani a problémás részeket, és hatékony módszereket találni azok kijavítására. Ez gyakran a zene lassabb tempóban történő gyakorlását, egyes szólamok külön próbálását, vagy a problémás harmóniák részletes elemzését jelenti.

Ahogy a technikai alapok megszilárdulnak, a próbák súlypontja áthelyeződik a zenei interpretációra és a kifejezőerőre. Ekkor dolgozzák ki a frázisok ívét, a dinamikai árnyalatokat, a zenei karaktert és a hangulati változásokat. A karmesternek ekkor már kevesebb verbális utasítást kell adnia, és a gesztusnyelvével, a belső energiájával kell irányítania a zenekart. A kommunikáció kulcsfontosságú: a karmesternek világosan kell megfogalmaznia az elvárásait, de nyitottnak kell lennie a zenészek visszajelzéseire is. A próbafolyamat során a karmester a zenekarral együtt fejlődik, és a közös munka eredményeként jön létre az a harmonikus egység, amely a koncerten a közönség elé tárul.

A karmester, mint pszichológus és motivátor

A karmester nem csupán egy zenei vezető, hanem egy összetett emberi közösség, a zenekar irányítója is. Ebben a szerepben gyakran a pszichológus és a motivátor képességei is előtérbe kerülnek. Egy nagy zenekarban, ahol sok különböző személyiség, temperamentum és tapasztalat találkozik, a harmonikus együttműködés megteremtése kulcsfontosságú.

A karmesternek érzékenynek kell lennie a zenészek egyéni és csoportdinamikájára. Képesnek kell lennie felismerni, ha valaki feszült, fáradt, vagy éppen motiválatlan. Egy jó karmester tudja, hogyan építsen fel bizalmat, hogyan inspirálja a zenészeket a legjobb teljesítményre, és hogyan tartsa fenn a pozitív légkört a hosszú és fárasztó próbák során. Ez magában foglalja a dicséret és a kritika megfelelő adagolását, a humorérzék alkalmazását, és a határozott, de empatikus fellépést.

A konfliktuskezelés is a karmester feladatai közé tartozik. Előfordulhatnak súrlódások a zenészek között, vagy akár a zenekar és a karmester között. Ilyenkor a karmesternek diplomatikusan és hatékonyan kell beavatkoznia, hogy a probléma ne rontsa az előadás minőségét. A vezetői képességek itt kulcsfontosságúak: a karmesternek tekintélyt kell sugároznia, de nem elnyomó módon. Inkább a tiszteleten és a szakmai kompetencián alapuló tekintélyre van szükség, amely inspirálja a zenészeket, hogy kövessék a zenei vízióját. Egy igazi mester tudja, hogyan hozza ki a legjobbat minden egyes muzsikusból, és hogyan formálja őket egyetlen, közös célt szolgáló egységgé.

A zenei interpretáció rétegei: Stílus, érzelem és üzenet

A zenei interpretáció a karmesteri művészet legmélyebb és legszemélyesebb rétege. Ez az, ami egy előadást felejthetetlenné tesz, és ami megkülönbözteti a puszta technikai reprodukciót az igazi művészettől. Az interpretáció nem egyetlen dolog, hanem sok réteg összefonódása: a stílusérzék, az érzelmi mélység és a mű üzenetének átadása.

A stílusérzék azt jelenti, hogy a karmester képes alkalmazkodni a különböző zenei korszakok és zeneszerzők sajátosságaihoz. Egy barokk művet másképp kell interpretálni, mint egy romantikus szimfóniát, vagy egy 20. századi darabot. Ez megköveteli a történelmi előadói gyakorlat ismeretét, a hangszerelésbeli különbségek megértését és a korabeli esztétikai elvek tiszteletben tartását. Az autentikus, de mégis friss interpretáció megtalálása jelenti a kihívást.

Az érzelmi kifejezőerő az, ami a zenét igazán élővé teszi. A karmesternek képesnek kell lennie arra, hogy a zene által közvetített érzelmeket – legyen szó örömről, bánatról, drámáról vagy békéről – hitelesen átadja a zenekar és a közönség számára. Ez nem puszta érzelgősség, hanem a zenei struktúra és harmónia mély megértéséből fakadó, kontrollált érzelmi kifejezés. A karmesternek fel kell tudnia építeni a feszültséget, majd feloldani azt, létrehozva egy dinamikus érzelmi ívet.

Végül, de nem utolsósorban, a karmester feladata a mű üzenetének átadása. Minden nagy zenei alkotás hordoz valamilyen mélyebb gondolatot, filozófiai tartalmat vagy emberi tapasztalatot. A karmesternek képesnek kell lennie arra, hogy ezt az üzenetet a zenei eszközökkel láthatóvá, hallhatóvá tegye, és a közönség számára érthetővé formálja. Ez az interpretáció legmagasabb szintje, amikor a zene túllép a puszta hangzáson, és egy mélyebb, spirituális élményt nyújt.

A karmester és a szólisták közötti szinergia

Amikor egy zenekar szólistával lép fel – legyen szó egy zongoraversenyről, hegedűversenyről vagy egy operaelőadásról – a karmester szerepe némileg megváltozik, és egy új dimenzióval bővül. Ekkor már nem csak a zenekar vezetéséről van szó, hanem a szólista és a zenekar közötti szinergia megteremtéséről. A karmesternek képesnek kell lennie arra, hogy támogassa a szólistát, miközben a zenekart is szilárdan irányítja.

A szólista együttműködés megköveteli a karmestertől, hogy rendkívül érzékeny legyen a szólista zenei elképzeléseire és előadói stílusára. A szólistának szabad teret kell kapnia a saját interpretációjára, de a zenekarral való összhangot a karmesternek kell biztosítania. Ez egyfajta „zenei párbeszédet” jelent, ahol a karmester a közvetítő szerepét tölti be a szólista és a zenekari kíséret között. Gyakran előfordul, hogy a karmesternek finoman alkalmazkodnia kell a szólista tempójához, frázisaihoz, dinamikájához, miközben a zenekar egységét fenntartja.

A koncertmester szerepe is kiemelten fontos ebben a kontextusban. Ő a zenekar és a karmester közötti kapocs, és gyakran ő koordinálja a zenekar reakcióit a szólista játékára. A közös cél a kollektív előadás megteremtése, amelyben a szólista virtuozitása és a zenekar ereje egy egységes, harmonikus egésszé olvad össze. A sikeres szólista-zenekari együttműködés során a közönség nem csupán két különálló entitást hall, hanem egyetlen, lélegző zenei organizmust, amelyben mindenki a közös művészi víziót szolgálja.

A karmesteri pódiumon kívüli feladatok

A karmesteri munka nem ér véget a próbateremben vagy a koncertpódiumon. Számos olyan feladat van, amely a színfalak mögött zajlik, de elengedhetetlen a sikeres művészeti tevékenységhez. Ezek a karmesteri pódiumon kívüli feladatok gyakran adminisztratív, menedzsmenti és művészeti tervezési jellegűek.

A műsortervezés az egyik legfontosabb ilyen feladat. A karmesternek aktívan részt kell vennie a koncertprogramok összeállításában, figyelembe véve a zenekar képességeit, a közönség igényeit, a zenei korszakok és stílusok változatosságát, valamint a költségvetési korlátokat. Egy jól összeállított program nemcsak művészileg koherens, hanem vonzza a közönséget is. Ez megköveteli a zenei repertoár széles körű ismeretét és a kreativitást.

Az adminisztráció és a logisztika is része a munkának. A karmesternek gyakran részt kell vennie a szerződések tárgyalásában, a próbaidőpontok egyeztetésében, a hangszerek szállításában, és a turnék szervezésében. A kapcsolattartás a zenekar menedzsmentjével, az ügynökökkel, a szponzorokkal és a sajtóval szintén kulcsfontosságú. A karmester gyakran a zenekar “arca”, aki képviseli az együttest a nyilvánosság előtt. Emellett a fiatal tehetségek felkutatása, mentorálása, és a zenei nevelésben való részvétel is hozzájárul a karmesteri hivatás szélesebb körű társadalmi hatásához.

A modern karmester kihívásai és jövője

A 21. században a modern karmester számos új kihívással néz szembe, amelyek messze túlmutatnak a hagyományos zenei vezetésen. A digitális technológia, a változó közönségigények és a globális művészeti piac mind alakítják a karmesteri hivatás jövőjét.

Az egyik legfontosabb kihívás a közönség elérése és bevonása. A klasszikus zene demográfiai adatai változnak, és a karmestereknek új módszereket kell találniuk a fiatalabb generációk megszólítására. Ez magában foglalhatja a multimédiás elemek beépítését a koncertekbe, interaktív előadások szervezését, vagy a közösségi média aktív használatát. A karmestereknek képesnek kell lenniük arra, hogy ne csak a pódiumon, hanem azon kívül is kommunikáljanak a közönséggel, magyarázzák a műveket, és megosszák a zene iránti szenvedélyüket.

A technológia fejlődése új lehetőségeket is teremt. A digitális partitúrák, a fejlett akusztikai tervezés, és a távvezénylés lehetőségei mind hatással lehetnek a karmesteri munkára. Ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy az innováció hogyan illeszthető össze a klasszikus zene hagyományaival anélkül, hogy az utóbbi sérülne. A karmestereknek egyensúlyt kell találniuk a hagyományok tiszteletben tartása és az újítások elfogadása között. Emellett a globális verseny is fokozódik; a karmestereknek nemzetközi szinten kell megállniuk a helyüket, ami folyamatos fejlődést és alkalmazkodóképességet igényel.

Emlékezetes karmesteri alakok és hatásuk

A zene története tele van olyan legendás karmesterekkel, akik nem csupán technikájukkal, hanem egyedi személyiségükkel és zenei víziójukkal hagytak maradandó nyomot a művészetben. Az ő munkásságuk tanulmányozása elengedhetetlen a karmesteri hivatás megértéséhez.

Az egyik legkiemelkedőbb magyar származású karmester Fricsay Ferenc volt, akinek rövid, de annál intenzívebb pályafutása során a precizitás, az érzelmi mélység és a zenei struktúra iránti érzék jellemezte munkáját. Különösen Bartók és Mozart interpretációi váltak referenciává. Egy másik magyar óriás, Solti György, a drámai erejű, energikus vezényléséről volt híres, különösen Wagner és Richard Strauss operáinak előadásában. Az ő vezénylése alatt a zenekarok hihetetlen energiával és precizitással szólaltak meg.

Nemzetközi szinten Herbert von Karajan a 20. század egyik legbefolyásosabb alakja volt, akinek a hangzásbeli tökéletességre való törekvése és a Berlini Filharmonikusokkal végzett munkája forradalmasította a zenekari hangzást. Karajan a zenei elegancia és a precíz, mégis szenvedélyes előadás megtestesítője volt. Ezzel szemben Leonard Bernstein a karizmatikus, szenvedélyes, gyakran extatikus vezénylésével vált ikonná. Ő nemcsak karmester, hanem zeneszerző és zenei pedagógus is volt, aki a zene szeretetét széles közönséggel osztotta meg. Az ő interpretációi tele voltak élettel és drámaisággal. Ezek a példák is mutatják, hogy a karmesteri művészet mennyire sokszínű és személyes lehet, és hogy az egyéni zenei örökség hogyan gazdagítja a klasszikus zenei kultúrát.

A karmester képzése és a tehetség fejlesztése

A karmesterré válás hosszú és rendkívül igényes út, amely nem csupán zenei tehetséget, hanem elszántságot, kitartást és folyamatos önfejlesztést igényel. A karmesterképzés általában a zenei akadémiákon és egyetemeken kezdődik, ahol a hallgatók elméleti és gyakorlati tudást egyaránt elsajátítanak.

Az akadémiai képzés során a leendő karmesterek alapos zeneelméleti, összhangzattani, formatani és hangszerelési ismeretekre tesznek szert. Emellett hangszeres tudásukat is fejleszteniük kell, gyakran több hangszeren is játszanak, hogy jobban megértsék a zenekari szólamok sajátosságait. A partitúraolvasás és -elemzés, valamint a karmesteri technika elsajátítása a képzés központi elemei. A hallgatók gyakran kisebb együttesekkel vagy zongorával gyakorolják a vezénylést, mielőtt nagyobb zenekar elé állnának.

A formális képzés mellett a gyakorlat és a tapasztalatszerzés kulcsfontosságú. Sok fiatal karmester mesterkurzusokon vesz részt neves karmesterek vezetésével, asszisztensként dolgozik tapasztalt kollégák mellett, vagy kisebb zenekarokat, kórusokat vezet, hogy minél több gyakorlatot szerezzen. A mentorálás szerepe felbecsülhetetlen, hiszen a tapasztaltabb karmesterek értékes tanácsokkal és iránymutatással segíthetik a fiatal tehetségeket. A karmesteri hivatásban a tanulás sosem ér véget; a folyamatos önképzés, a repertoár bővítése és a művészi fejlődés elengedhetetlen a hosszú távú sikerhez. A személyiségfejlődés, a vezetői képességek és a kommunikációs készségek csiszolása legalább annyira fontos, mint a zenei tudás.

A karmester szerepe az opera és oratórium műfajában

Az opera és az oratórium műfajában a karmester szerepe még összetettebbé válik, mivel a zenei vezetés mellett a színpadi cselekvést és az énekesek irányítását is koordinálnia kell. Itt nem csupán a zenekarról van szó, hanem egy sokszereplős produkcióról, amelyben a zene, a szöveg, a dráma, a színpadi mozgás és a vizualitás mind egy egységes egésszé olvad össze.

Az operakarmesternek rendkívül magas szintű zenei és dramaturgiai érzékkel kell rendelkeznie. Képesnek kell lennie arra, hogy a zenekar hangzását az énekesek hangerejéhez és karakteréhez igazítsa, biztosítva, hogy a szöveg érthető maradjon, és az énekesek ne fárasszák ki magukat. A színpadi rendezéssel való szoros együttműködés is elengedhetetlen, hiszen a karmesternek és a rendezőnek közös vízióval kell rendelkezniük a produkcióról. A karmesternek követnie kell az énekesek tempóváltásait, légvételeit, és a színpadi akciót is figyelembe kell vennie a vezénylés során.

Az oratórium vezénylés hasonló kihívásokat rejt, bár itt a színpadi mozgás általában minimalista vagy hiányzik. Az oratóriumokban a kórus szerepe kiemelten fontos, így a karmesternek a zenekar mellett a kórus dinamikáját, intonációját és frázisait is irányítania kell. Mindkét műfajban a karmester a drámai feszültség építésének és feloldásának kulcsfigurája, aki a zenei eszközökkel teremti meg a történet érzelmi mélységét és hitelességét. A karmesternek képesnek kell lennie arra, hogy az egész produkciót egyetlen, lélegző egészként kezelje, ahol minden elem a közös művészi cél szolgálatában áll.

A karmester és a közönség kapcsolata: A zenei élmény közvetítése

Végül, de nem utolsósorban, a karmester szerepe a közönséggel való kapcsolatban teljesedik ki. Ő az a közvetítő, aki a zeneszerző művét, a zenekar tehetségét és a saját művészi vízióját egy felejthetetlen zenei élménnyé formálja a hallgatóság számára. A koncert nem csupán egy előadás, hanem egy közös utazás, amelyre a karmester invitálja a közönséget.

A karmester feladata, hogy a zene erejét és üzenetét a lehető legközvetlenebb módon juttassa el a közönséghez. Ez nem csak a zenei pontosságon múlik, hanem az interpretációs mélységen, az érzelmi őszinteségen és azon az energián, amelyet a karmester a pódiumon sugároz. Amikor egy karmester teljes mértékben átadja magát a zenének, és képes ezt az energiát a zenekarra, majd rajtuk keresztül a közönségre is átvinni, akkor születik meg az igazi, katartikus élmény.

A közönség bevonása nem feltétlenül interaktív elemeket jelent, hanem azt, hogy a karmester képes olyan előadást teremteni, amely érzelmileg megérinti, intellektuálisan stimulálja és lelkileg felemeli a hallgatókat. Egy nagyszerű karmester a zene nyelvén keresztül képes párbeszédet folytatni a közönséggel, felébreszteni bennük a gondolatokat és érzéseket, és elvezetni őket egy olyan világba, amelyet a zeneszerző megálmodott. A koncert végén a közönség nem csak tapsol, hanem elvisz magával egy darabot ebből a közös élményből, gazdagodva és inspirálva. Ez a karmesteri hivatás végső célja és jutalma.